Fekete Pál (1939-1995)
tanár, országgyűlési képviselő
„Nincs más fegyver a világgal szemben,
csak az alázat; nem a hajbókoló és
mellverdeső alázat,hanem a másik,
mely nyugodtan és mozdulat
nélkül néz farkasszemet a világgal.„
Márai Sándor
Fekete Gáspár szabómester és Kállai Julianna gyermeke Kiskunfélegyházán született 1939-ben. Az általános iskola elvégzése után középiskolai tanulmányait a Petőfi Sándor Gimnáziumban kezdte meg. Az intézmény tantestülete által teremtett légkör lehetővé tette, hogy sokoldalú egyénisége megmutatkozhasson: a tornaversenyek kiválóságát mélyen érdekelték a természettudományok, ugyanakkor a képzőművészet is, remekül rajzolt, énekelt, önkifejezésül verseket is írt. Ez a sokszínű tehetség és gondolkodásmódja, szilárd erkölcsisége tette vezéregyéniséggé diáktársai között, majd pedig az 1956-os félegyházi események főszereplőjévé. A gimnazisták élén vonult a Petőfi-szoborhoz, majd elszavalta a költő Forradalom c. versét, a történelmi változások követelésének híveként pedig tagja lett a helyi Nemzeti Bizottságnak. A november 4-ei tragikus fordulatot követően szembe kellett néznie a megtorlással: kizárták az ország valamennyi középiskolájából, és a kecskeméti börtönben letöltendő 8 hónapos börtönbüntetésre ítélték a szabadságért, az igazságért lelkesedő kamaszt. Szabadulása után magántanulóként érettségizett Kiskunhalason 1959-ben. A sorkatonai szolgálat éveit a szolnoki laktanyában töltötte. Először csak pályamunkásként tudott elhelyezkedni a félegyházi vasútnál, majd 1959-től képesítés nélküli tanítóként lépett a pedagóguspályára, Bócsa, Kiskunmajsa voltak állomáshelyei. Az enyhülő politikai légkörben lehetővé vált számára, hogy a szegedi József Attila Tudományegyetemen levelező hallgatóként magyar-történelem szakos tanári diplomát szerezzen.
1972-ben tért haza Kiskunfélegyházára dolgozni, a család pedig 1974-ben követte. A Petőfi Sándor, a József Attila, a Bajcsy és a Darvas iskolában tanított általános iskolásokat, közben pedig a tanári pályára készülő egyetemistákat segített az általa vezetett tanítási gyakorlatokon. Ekkor ismerkedett meg Lezsák Sándorral, akivel később barátok és politikai harcostársak lettek. A kiváló tanár és kolléga előtt megnyílt az út, hogy tapasztalatait magasabb szinten átadhassa: először a város iskoláinak szakmai felügyeletével bízták meg, majd a Bács-Kiskun Megyei Pedagógiai Intézet szakfelügyelője, illetve szaktanácsadója lett. Mindeközben felnőtteket tanított a lakiteleki Népfőiskolán, Kölcsey Kollégium osztályfőnöke, szülővárosában pedig a Petőfi-kultusz ápolása, a helytörténet feltáratlan eseményeinek kutatása foglalkoztatja.
Az eddigi életút alapozta meg pályája következő két fontos állomását: a városi Hazafias Népfront Művelődéspolitikai Albizottságának elnökeként alapító tagja és első elnöke lett az 1988. június 6-án megalakult Kiskunfélegyházi Közművelődési Egyesületnek. Az a szándék vezette, hogy az egyesület munkája által mélyüljön és gazdagodjon a város közművelődése, Petőfi és Móra szellemi öröksége valódi közkincs legyen a félegyházi polgárok számára, hogy közelebb hozza a határon túli irodalmat és élővé tegye a határon túli magyar kapcsolatokat.
A mások fontos állomás pedig, hogy 1987 szeptemberében résztvevője volt a lakiteleki találkozónak, alapító tagja lett a Magyar Demokrata Fórumnak. Lelkesen képviselte a párt politikai programját, dolgozni kívánt a megvalósításáért, ezért indult az 1990. évi országgyűlési választásokon. Ez a vállalás töltötte ki élete elkövetkezendő négy évét – képviselte szülővárosát az országgyűlésben, közreműködött a közoktatási és szakképzési törvény és a Nemzeti Alaptanterv kidolgozásában. Mindemellett történelem tankönyvet írt 8. osztályosoknak, társszerzője az Olvasókönyv Kiskunfélegyháza történetéhez c. helytörténeti műnek, rendszeresen publikált pedagógiai folyóiratokban, 1994-től tagja lett a Bács-Kiskun Megyei Közgyűlésnek és Kiskunfélegyháza város képviselő-testületének.
Ez az igen gazdag és példamutató életpálya sajnálatosan korán befejeződött: Fekete Pál 1995. október 14-én elhunyt. „De amin a halálnak nincs hatalma, az itt marad közöttünk. … Tanítványaidban ezer gyökerű volt az életed. És ez az élet él.” – búcsúzott tőle az egykori diáktárs, pályatárs és jó barát, Juhász István nyugalmazott középiskolai tanár.
Kiskunfélegyháza, 2024.
Összeállította: Tóth Istvánné elnökhelyettes
Dr. Fazekas István (1936-2008)
irodalomtörténész, múzeumigazgató
1936. október 1-jén született Szegeden. Nehéz teherrel indult életútja, ugyanis nem ismerhette a szüleit. Csongrádon élő nevelőszülők gondoskodtak róla, ebben a városban kezdte meg általános iskolai tanulmányait. Az írástudatlan kubikos nevelőapa nem tartotta fontosnak iskoláztatását, ezért nem járult hozzá a továbbtanulásához, dolgoznia kellett. Nagy küzdelmek árán Szegeden iratkozott be a Tanítóképzőbe, majd Kiskunfélegyházán, az Állami Tanítóképzőben folytatta tanulmányait, és 1955-ben tanítói oklevelet szerzett.
1957-től jelentek meg írásai a Csongrád megyei Hírlapban és a Tiszatáj c. irodalmi, művészeti, társadalmi és tudományos folyóiratban Móráról, Juhász Gyuláról, Gárdonyi Gézáról, Tömörkény Istvánról. Miközben tudományos munkáját végezte, Felgyőn tanított nagy örömmel. Mérföldkövet jelentett nehézségekkel teli életében az általa válogatott és szerkesztett Karácsonyfák útja c., a Gondolat Kiadó által megjelentetett gyűjteményes kötet, amely válogatott Móra-verseket, -meséket, -elbeszéléseket tartalmaz. Öröme büszkeséggel párosult akkor, amikor Földes Anna irodalomtörténész méltatta, dicsérte munkáját.
Idővel a tanítói katedrát íróasztalra cserélte: a Csongrád Megyei Tanács Művelődési Osztályának előadójaként a színházak, művelődési házak, könyvtárak munkáját irányította, támogatta. Rövid ideig az egyetemi könyvtárban is dolgozott; rendkívüli olvasottsága és műveltsége helyettesítette a könyvtárosi szakképesítést. Ebben az időben kezdte meg egyetemi tanulmányait, már a felvételi vizsga során felfigyelt a tehetséges fiatalemberre Pándi Pál irodalomtörténész. Tanárai, Ilia Mihály, Kovács Sándor Iván később a barátai lettek.
A kommunista városvezetés azonban méltatlanul bánt a Szegeden élő művészekkel, tudósokkal, így Fazekas Istvánnal is. Kiskunfélegyháza viszont befogadta: az 1971-ben kapott különleges feladat visszahozta őt a város közművelődésébe: felkérést kapott a Városi Tanács Művelődési Osztályától, hogy közreműködjön a Móra-emlékház létrehozásában. Móra Ferenc iránti rajongása, tisztelete és tudományos elkötelezettsége segítette a megvalósításban. És ez az elkötelezettség indította arra a város vezetőit, hogy rábízzák a Kiskun Múzeum igazgatását 1972-ben. Negyedszázadon keresztül vezette az intézményt, 25 éven keresztül, egészen nyugdíjazásáig végezte sokrétű, szerteágazó közművelődési munkáját: irodalomtörténészként kutatta Móra és Petőfi munkásságát, kutatásainak eredményeit publikációkban jelentette meg, számos Móra- és Petőfi-évforduló szervezőjeként ápolta kultuszukat. Kezdeményezője, szorgalmazója volt, hogy abban a városban, melyet Petőfi szülővárosának nevezett, Petőfi-emlékszoba nyíljon, az ő rendezésében nyílt meg a kiállítás, amelynek katalógusát is ő állította össze. Ebből szinte kötelezően fakadt az új feladat: Mezősi Károly Petőfi-kutató életművének, munkásságának megismertetése a félegyházi polgárokkal.
Kötelességének érezte, hogy a félegyházi múlt kutatásának eredményeivel kilépjen a múzeum falai közül, ezért vállalta a Honismereti Klub vezetését, hozzásegítve ezzel a félegyháziakat önismeretük gazdagodásához, elmélyüléséhez. Klubvezetőként ráirányította a figyelmet a város gazdag múltjára, e gazdag múlt rendkívüli személyiségeire (pl. a méltatlanul elfeledett Móra Istvánra).
A 80-as évek végének változó légkörében felismerte, hogy nagy erő rejlik a civil kezdeményezésekben, szerveződésekben, ezért lett alapító tagja és szervezője a Kiskunfélegyházi Közművelődési Egyesületnek, sőt az elnöki tisztet is vállalta 1996-ban 1997 áprilisáig. A tudós ember tudományos alapossága hozzájárult ahhoz, hogy az egyesület megkerülhetetlen szervezetté váljon Kiskunfélegyháza közművelődésében.
Eredményeit számos kitüntetés fémjelzi: Pro Urbe Kiskunfélegyházáért (1983), Kiváló népművelő (1985), Móra Ferenc-díj (1991), Bács-Kiskun Megye Közművelődéséért-díj (1996), Holló László-díj (1989), s a 70. születésnapjára – egyesületünk javaslatára – kapott Petőfi-emlékérem (2006).
Földi pályája 2008. május 19-én ért véget. Szabó László egyetemi tanárnak az Ethnográfiában, a Magyar Néprajzi Társaság folyóiratában megjelent nekrológja egyszerre a kiváló ember és a kiváló tudós portréja:
„Egész életében a kultúra szolgálója volt. Akármilyen posztra került, két dolgot sohasem feledett, hogy honnan jött és kinek tartozik. Bárhol volt, úgy szolgált, hogy emlékezett nehéz gyermekkorára, s tudta azt, hogy kötelessége azok gazdagítása, akik áldozatot hoztak, hogy tanulhasson, s segíteni kell azokat, akik közül származik. Jelentette ez a kétkezi emberek világát és az egész nemzetet egyaránt. Kutatói erényei közé tartozik, és egész munkásságát jellemzi az elődök, ősök eredményeinek megbecsülése, munkásságuk figyelembevétele, tisztelete. Kiskunfélegyházán magasra emelte a Móra, a Petőfi és Holló-kultusz fáklyáját, vele a város iránti tiszteletet. Nem véletlenül kapta a Város Embere megkülönböztető jelzőt.”
Kiskunfélegyháza, 2024.
Összeállította: Tóth Istvánné elnökhelyettes
Fekete János (1924-2008)
helytörténész
Kiskunfélegyháza múltjának, híres szülöttei életének egyik legszakavatottabb ismerője 1924. április 3-án született Kiskunfélegyházán, egy Jászfényszaruból betelepült redemptus család hetedik generációjának gyermekeként.
Tanulmányait a Fehériskolában kezdte, majd a kiemelkedően sokoldalú képzést, ismereteket nyújtó Kiskunfélegyházi Tanítóképzőben folytatta, ahol megalapozta a szerteágazó területeken végzett munkásságát. Itt sajátította el szellemileg és a gyakorlatban azokat a kutatói módszereket, amelyek megalapozták későbbi néprajzi, nyelvészeti és helytörténeti tudományos tevékenységét. Életre szóló szellemi útravalót kapott dr. Takács Béla tanárától a néprajzkutatás területén (Bócsa és Bugac területén a ridegpásztorkodás és a népszokások körében végeztek kutatásokat), illetve dr. Mezősi Károly igazgatótól, aki a történettudományban szerzett értékes tapasztalatait osztotta meg lelkes diákjával. A szellemi készülődés mellett rendszeresen zenélt, orgonált. Tulit Péter szakmai vezetésével tornázott, aki érdeklődését a sport felé irányította. 1950-ben Baján testneveléstanári szaktanítói és versenybírói szakképesítést szerzett. Itt, a tanítóképzőben kapta azt a szellemi örökséget, amely töretlenül ívelő életpályájának alapját jelentette, és amely lankadatlan munkavégzésre ösztönözte élete végéig.
Pedagógusi pályáját 1944-ben kezdte meg Bükkmogyorósdon helyettes állami tanítóként. A történelem megakasztotta hivatásának gyakorlásában: katonai szolgálatra hívták be a kecskeméti 13. tábori tüzérségi osztályhoz, és kiképzésre Németországba, Rostockba vitték. A németek az egész hadosztályt deportálták Usedom szigetére, ahonnan a háború befejezése után a szovjet csapatok indították őket haza. 1945. július 1-jén érkeztek meg Magyarországra.
1945. október 1-jén római katolikus tanítónak választották Pálmonostorán. Két évig az osztatlan pétermonostori iskolában tanított egyidejűleg 127 kisdiákot, majd egy évet a szegedi úti iskolában töltött, 1947 decemberében pedig bekerült a község belterületi iskolájába. 1948-ban igazgatóhelyettessé, 1950-ben pedig igazgatóvá nevezték ki.
1951. szeptember 1-jén a Megyei Tanács a kiskunfélegyházi I. László Gimnázium testnevelő tanári feladatait bízta rá, de a bejárási nehézségek (pálmonostori lakosként) miatt nem tudta vállalni a napi utazást, ezért visszahelyezték korábbi állásába.
1952. január 6-án a kiskunfélegyházi Járási Tanács oktatási csoportjának vezetésével, majd a megalakult Művelődés Osztály irányításával bízták meg. Ezt a munkát nem szeretette, idegenkedését nyilvánvalóvá is tette: „Jelenlegi munkaköröm a felettes és társszervekkel való harcban merül ki jórészt, nincs időm arra, hogy az iskolák, nevelők életével kapcsolatos problémák megoldásához a helyszínen adjak segítséget.” 1955. július 15-én – kérésének helyt adva – felmentették ebből a pozícióból, és a Kiskunfélegyházi Nagyszőlő úti Iskolák igazgatójának nevezték ki. 1958-ig látta el ezt a feladatot. Az iskolákban végzett munkáját a tanítói-tanári pálya iránti elhivatottság, kiemelkedő szakmai tudás, a gyermekekkel, a szülőkkel való közvetlenség és kapcsolatteremtő készség jellemezte.
1958-ban a tanácsválasztásokkal a Kiskunfélegyházi Járási Tanács Művelődési Osztályának vezetője, illetve 11 éven át kulturális elnökhelyettese lett. A járási tanács megszűntével a Bács-Kiskun Megyei Tanács szakigazgatási területén egyházügyi tanácsosként, egyházügyi titkárként dolgozott nyugdíjazásáig, 1983-ig. Ebben az évben a Munka Érdemrend arany fokozatával tüntették ki. Továbbra is fontosnak érezte a város közművelődésében való tevékenységet, ezért nyugdíjasként, részmunkaidőben közművelődési felügyelőként dolgozott a Kiskunfélegyházi Városi Tanács Művelődési Osztályán.
Helytörténeti munkásságának, kutatásainak legtermékenyebb korszaka a 90-es évek, bár a felfedező-kutató munka 1959-ben kezdődött, ekkor jelentek meg első publikációi. A 60-as években tudósításokat, hozzászólásokat írt, és az évtized végén – a Honismereti Klub ösztönzésére – a településtörténet került figyelmének fókuszába. Ennek első gyümölcse 1974-ben érett be a Kiskunfélegyháza településfejlődése és utcaneveinek története c., azóta is megkerülhetetlen helyismereti kézikönyve.
A 70-es évek végétől megszületett tanulmányai a helyi Móra-, Petőfi- és Kossuth-hagyományt erősítik, e kultuszok irodalomtörténeti-történelmi jelentőségét mélyítik helytörténeti-honismereti bizonyítékokkal alátámasztva. Kiváló munkái szaklapokban, az Etnográphiában, a Cumaniában, illetve Bács-Kiskun Megyei Levéltár évkönyvsorozatában jelentek meg, a félegyháziak pedig a Félegyházi Közlöny hasábjain olvashatták hosszú időn át a város múltját feltáró cikkeit. Egyik szerzője az Olvasókönyv Kiskunfélegyháza történetéhez és a Kiskunfélegyháza helyismereti könyve c. segédkönyvnek. A Móra Istvánnal, Mezősi Károllyal, az utcanevekkel és az út menti keresztekkel kapcsolatos kutatásai, tanulmányai igazolják, hogy nem elméleti tudós-kutató volt, a könyvtárakban és levéltárakban megszerzett információit lelkes terepmunkával, adatközlők sokaságának felkeresésével, meghallgatásával támasztotta alá.
Életének és munkásságának kiemelt évtizedei azok, amelyek a Móra Ferenc Közművelődési Egyesülethez kapcsolódnak. 1988-ban a 42 alapító taggal együtt ő is azt érezte, hogy egy civil szervezet sokat tehet a városi kulturális törekvések megvalósításáért. Javaslatára vette fel 1993-ban az egyesület Móra Ferenc nevét, ezzel is kifejezve azt a szándékot, hogy a szülővárosnak kötelessége a Móra-hagyományok ápolása, a Móra család tagjaival való kapcsolattartás. 1997-től 2003-ig az egyesület elnökeként végezte áldozatos munkáját a közművelődés érdekében.
Közel fél évszázadon keresztül gyűjtötte ismereteit szülővárosáról, a honismereti mozgalom elindulásától kezdve lelkes híve volt e munkának, szervezte és irányította a város Honismereti Klubját, sőt országos társaságok tagjaként is bizonyította tudományos felkészültségét. Számos elismeréssel díjazták munkásságát. Talán nem tévedés azt gondolni, hogy ezek sorában az 1995-ben kapott díszpolgári kitüntetés volt számára a legjelentősebb. A város, amelynek életét szentelte, ily módon fejezte ki köszönetét, elismerését, háláját.
Kiskunfélegyháza, 2024
Összeállította: Tóth Istvánné elnökhelyettes
